Egy tartozás elengedése









"Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket." Máté 6:14,15

Gyermekkoromban (8-12 év) többször is féltem esténként elaludni, ugyanis a szekuritáté zaklatásai miatt, sokszor történt valami…dobálták az ablakot, rángatták a kilincset, s ha kimentünk, már nem volt ott senki, illetve csak hallottuk, hogy elszaladt, elszaladtak a tettesek… nem beszélve a fásszínről, amit egyszer felgyújtottak, és hasonlók. Ez általában akkor történt, amikor édesapám nem volt otthon, szombat esténként a falvakba járt prédikálni.  Azért mégis sikerült elaludnom legtöbbször békességben. Imádság által. Egyszer rémálom féle tört rám, kinyitom a szemem, s hát az ablak előtti diófán ott guggol egy alak és befelé néz. Rohantam édesapámhoz, ő kiment egy nagy bottal, s a zaklató elfutott (valószínű, a terv az volt, hogy kikészítsenek minket idegileg).
Az iskolában egyik tanárom hétfőn reggel feleltetett: kérdezte mi volt vasárnap istentiszteleten? Ha válaszoltam az volt a baj, ha nem, akkor rossz jegyet kaptam. Nem volt erény akkor imaházba, templomba járni. Megaláztatásban volt részünk sokaknak. Sok-sok évvel később találkoztam ezzel a tanárral, s valami addig soha nem tapasztalt érzelem öntött el: düh és harag nagymértékben. Nem tudtam akkor köszönni se neki, csak később kértem Istent, hogy adjon alkalmat rá, hogy kifejezzem, nem haragszom, még ha nem is kér bocsánatot.
Többször láttam már magam előtt ilyen nőt egy-egy beszélgetéskor, akinek szemében és arcán hirtelen megjelenik ez a túláradó mindent elsöprő érzés: a mélységes Harag.
1. Szívesen meghallgatom az okát, még ha nem is kellemes és könnyű, hisz kiváltáság ha segíthetek egyszerű lelki-gondozóként.  Hisz tudom, hogy engem is meghallgatott Valaki és más is, így tudtam szembenézni az érzéssel. A következőket szoktam kérdezni ilyenkor: Milyen jellegű bántásról, sérelemről, fájdalomról van szó? Milyen szavakkal tudnád kifejezni, amit érzel? Meg akarsz bocsátani, el akarod engedni az adósságát? Imádkoztál-e már ezért? Az illetőért tudtál-e már imádkozni?  Milyen gyakran gondolsz erre a dologra? Mióta hordozod ez a terhet? Jó szembenézni azzal, hogy mit érzünk, és miért van a keserűség bennünk.  Sokszor „példás hívő emberként” szőnyeg alá söpörjük az érzelmeket, s az igazságot is, ezért nem sikerül évek múlva se egy-egy embernek felszabadulni.  
2. Aztán fontos azzal is szembe nézni, hogy nem csak a harag, netalán bosszú vagy arra való készség, hanem a semlegesnek gondolt „meg nem bocsátás” is bűn. Mi nekem a részem ebben az egész történetben, amiért Isten előtt és a másik fél előtt is megalázkodhatom?  Van-e más bűn, ami terhel, s ezért nem sikerül erre sem szabadulást nyernem  Istentől? Az igazi bűnbocsánat átélése után azonnal ott van az empátia, és egyre jobban meg tudom közelíteni a tényeket a másik fél oldaláról is.
3. Eldöntöttem, hogy megbocsátok. Most és akárhányszor még rám tör ez az érzés a jövőben, s meg akarna kötözni újból… „Hisz boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.” Nem csak azért bocsátok meg, mert akkor nekem könnyebb és jobb lesz, hanem azért mert szeretem az ellenségem! Ó, de elérhetetlennek tűnik ez néha… Még a magunk békességéért igen, de szeretni azt, aki még bocsánatot se kért? Az igazi megbocsátás azt jelenti, hogy megbocsátok akkor is, ha az illető nem kért bocsánatot, s azért is, mert ő esetleg nem bocsát meg.
4. A szomorúság, a tartozás elengedése: elhatározom, hogy foglyul ejtem gondolataim, ha újból jönnének a múlt fájdalmaival. Istenre és az Ő bocsánatára gondolok inkább: énekelek ilyenkor, lefoglalom magam valamilyen hasznosabb témával. Nem beszélem át mással újra meg újra ezt a témát. És végül, elfogadom (nekem ez elég nehezen megy), ha már nem tehetek semmit a másik helyreállásáért, s azt is, hogy a bizalmi kapcsolat nem minden esetben lehet ugyanolyan, mint azelőtt. Sőt, van, akikkel nem is lehet. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad, megőrzi szívünket és gondolatainkat a Krisztus Jézusban.
Az 1989-as forradalom után Magyarországra utaztunk édesapámmal. A határőrségnél mikor az egyik vámos közeledett felénk, édesapámnak az arca elborult és mély fájdalmat láttam rajta, azt az érzést… „Ő  XY, a zilahi egyik volt szekus, szóval ide helyezték, ide menekült”-súgta nekünk valami általam soha nem ismert mélyen halk hangon… Feszülten figyeltem: mi lesz? A sofőrünkkel beszélt, az kinyitotta neki a csomagtartót, minket nem vett szemügyre. Édesapám hirtelen félhangosan imádkozni kezdett. A megbocsátás kegyelmét kérte, de már nem emlékszem milyen szavakkal. A sofőr beült, hogy mehetünk is. De édesapám határozottan még kiszállt az autóból, odament a vámoshoz és kezet fogott vele Isten áldását kívánva rá. Azzal tovább is hajtottunk.
Addig soha nem láttam valakinél ilyen meghökkentőnek és erősnek a megbocsátást.

UI. Nekem sokat segített  Gary Chapman „A szeretet másik arca: a harag” c. könyv a megbocsátás folyamatában. Valamennyit abból is igyekeztem tovább adni ebben a bejegyzésben. Szeretettel ajánlom.

Nincsenek megjegyzések: