Nehéz volt... hisz, soha nem fogalmaztam meg magamnak előtte, inkább csak láttam, s követtem a jó példát. Természetesen élni, nagyon-nagyon szeretni, s Istenre mutatni vele megvallással. ("Ne beszélj másoknak Istenről, ha nem kérdeznek. De élj úgy, hogy kérdezzenek!") Ennyi vázlatosan.
Két gondolat, ami megfogalmazódott bennem azóta:
Az egyik akadálya annak, hogy nem merjük megvallani az Urat az, hogy szeretnénk biztosra menni. Mi van, ha elutasítanak, vagy nem tetszik az amit mondunk? Mi van, ha megsértünk valakit? "Jaj...!"
Meg kell tagadnunk a félelmet, az elfogadásra való törekvést, ugyanakkor azt is, hogy nem mi kell megvédjük az Úr Jézus jó hírét. Ő nem szorul védelemre. Az emberek reakciója már nem a mi felelősségünk. Nekünk csak szeretni és szolgálni kell tisztasággal, igazság-, igeszeretettel!
A másik kérdés, hogy megvan-e bennünk az a szeretet, amiről Jézus érdeklődött, mikor Pétert kérdezte: "Szeretsz-e engem"? Mindennél jobban szeretjük-e Jézust? Elfogultan, megkülönböztetetten, örök hűséggel, akár a szerelmesek?! Csak ez a kapcsolat kívánatos és hiteles. Mindennap egy döntés ez a szeretet is. Ő előbb szeretett minket, s így a mi szeretetünk csak visszaragyogás. Ez az ami világít! Erről nem tud nem beszélni az ember! Nem tudja elhallgatni, elrejteni ezt az örömet senkitől! Aki ezt megtapasztalta, ó mennyire szeretné, hogy mindenkinek része legyen benne!!! A Szeretet áldásaiban is: a kapcsolat adta békességben a családban, a közösségben másokkal is, a gondoskodásban, a vele átélt csodákban...
Arra kértem ma az Urat, hogy a húsvéti ünnep a fent említett félelmem űzze el, és ezt a bensőséges szeretet-kapcsolatot mélyítse el bennem! Ezt kívánom nektek is! Minden kapcsolatunkat ragyogja be az Ő szeretete, hogy kérdezzenek az ünnepen is. És mi válaszoljunk!
Talán csak ennyit kellett volna elmondanom akkor is?! Itt most biztosan...